„Valamin változtatnom kell” – a döntés előtti állapot
Egy nő élete ritkán a saját tempójában alakul. Mindig van valami, amihez alkalmazkodni kell: elvárások, szerepek, család, munka. És közben egyszer csak felteszed magadnak a kérdést, amit addig halogattál: hol vagyok ebben én?
Ez az a pont, ahol a gondolat megszületik. Egy kislány felnő, és egyszer csak azon kapja magát, hogy nemcsak önmagáért felel. Nővé válik, majd sokszor anyává, társsá, családdá. És ezzel együtt megérkezik több láthatatlan teher is: az elvárások, a szerepek, a kompromisszumok súlya.
A munkahelykeresés már itt sem egyszerű. Ha fiatal vagy, azért nehéz, mert azt feltételezik, hogy hamarosan szülni fogsz, és évekre eltűnsz. Ha már van gyermeked, akkor azért, mert „mi van, ha beteg lesz” – és ez bizony nem ritka. Ha férjhez mész, szinte magától értetődővé válik, hogy te maradsz otthon, te alkalmazkodsz, te szervezed újra az életedet.
És ezzel önmagában nincs baj. Mi szülünk, a mi testünk változik, mi válunk valaki vagy valakik édesanyjává. Egy ponton már nem mi vagyunk az elsők, hanem az az egység, amit képviselünk.
Csakhogy közben ott marad bennünk valami más is. Egy gondolat. Egy régi vágy. Egy belső hang.
És mi van azokkal a nőkkel, akik gyerekkoruk óta tudják, hogy a szépségszakmában szeretnének dolgozni?
Nos, közéjük tartozom én is.
És mi mit kapunk válaszként a legtöbbször? „Minek? Hiszen már úgyis annyian vannak.”
Ismerős?
Én rengetegszer kaptam kritikát az évek során és valószínűleg még fogok is.
Anyaként pedig végképp rájöttem: látszólag semmit sem lehet jól csinálni. Ha otthon vagyok, az a kérdés, miért nem dolgozom. Ha dolgozom, akkor az, hogyan tudom másra hagyni a gyereket és még lehetne sorolni…
Ilyenkor hirtelen mindenki szakértő lesz. Gyereknevelési tanácsok záporoznak, sokszor olyanoktól is, akik egyetlen gyermeket nevelnek, mégis feljogosítva érzik magukat arra, hogy megmondják a „tutit”. Mit hogyan kellene csinálni, mi a jó, mi a rossz – gyakran kérdés nélkül.
De ez nem is csak az anyaságról szól, hanem az emberek működéséről. Arról, hogy nehogy jobb legyél. Nehogy ügyesebb, kitartóbb, bátrabb annál, mint ameddig ők mertek eljutni.
Egy idő után megtanultam megállni, hátralépni egyet. Figyelni arra, mi történik bennem, nem arra, mit mondanak kívülről, mert a döntés előtti gondolatok az igaziak. Amikor még egyedül vagyunk velük. A bizonytalanságot ritkán mi magunk szüljük meg – sokkal inkább a környezet.
Az emberek pedig mindig onnan adnak tanácsot, ahol éppen tartanak. Ha egy barátnőd boldog és szerelmes, ritkán fogja azt mondani: szakíts. Inkább azt tanácsolja majd, hogy próbáld meg rendbe hozni és ez fordítva is igaz.
Ezért idővel megtanultam új szűrőt használni: csak attól fogadok el tanácsot, aki az életében ott tart, ahol én is szeretnék tartani. Aki elérte azt, amit én is el akarok.
Mert a te életedet te éled. A te cipődet te hordod. És a te döntéseid következményeivel neked kell együtt élni.
Sokan azt gondolják, hogy egy vállalkozás elindítása nehéz. Pedig az eleje gyakran lelkesítő. Felkészülünk arra, hogy nem jönnek azonnal a vendégek, hogy pénzt kell befektetni, hogy tanulni kell.
A valódi kihívás később érkezik. Két-három év után fogy el a lendület a legtöbb embernél, amikor már nincs meg a kezdeti lelkesedés, amikor a család türelme véges, amikor minden szerepet egyszerre kell betölteni: szakembert, vállalkozót, marketingest, pszichológust. Mindig mosolyogni. Mindig erősnek lenni. Akkor is, amikor épp nem megy, de ez egy másik történet…
De a gondolat jóval korábban megszületik. Valamin változtatni kell!
Szeretek körmözni vagy sminkelni. Olyan jó vagyok, mint az a szakember, akinél jártam, akár jobb is. Ezt én is meg tudnám csinálni.
És ott a mondat, amit annyiszor hallottam:
„Nekik milyen könnyű, egész nap csak reszelgetnek meg lakkozgatnak.”
Aztán amikor beülnek az iskolapadba, jön a döbbenet. Hogy oké, ez nem agysebészet, de messze nem is az, aminek kívülről látszik.
Ezernyi személyes történetet hallottam már, és szinte mind ugyanezekkel a gondolatokkal indult el.
Ezért mondom annak, aki még csak gondolkodik: LÉPJ!
Nem akkor, amikor mindenki megnyugtat.
Nem akkor, amikor már nincs benned félelem.
Nem akkor, amikor majd minden csillag együtt áll.
Hanem most!
Ne azért, mert könnyű lesz, hanem azért, mert a saját utadat senki nem fogja végigjárni helyetted!
És meggyőződésem, hogy ha csak magadra hallgatnál, ha az intuícióid vezetnének, ha nem kérdőjelezné meg senki, hogy „ugye sikerülni fog”, akkor eszedbe sem jutna már a legelején a bukás gondolatával foglalkozni.
És talán egyszer te is megkapod azt a mondatot, amit csak az hall meg igazán, aki végigment az úton:
„Persze. Neked könnyű!”
